Az egész nem is tudom hogy kezdődött. De ez talán ráér később. Azért írom, hogy helyreálljon a belső békém. Éppen ma is történt, hogy sétáltunk a belvárosban, és láttunk egy asszonyt, amint magyarázott valamit egy kirakati babának. Az esti hírekben meg volt egy rövidke híradás arról, hogy egy szegedi kutatócsoport felfedezett valamit, ami genetikai módszerekkel kimutatja skizofréniára való hajlamot - ide kívánkozik, hogy valóban létezik genetikai kapcsolat, de a skizofrénia mellett még sok olyan tulajdonságot is determinál, melyek az emberség nagyszerű teljesítményeihez vezetnek, és kialakulása nem szükségszerű, bár valószínű... - és csak úgy mellesleg bemondták, hogy a magyar lakosság 1%-át érinti ez az elmebetegség.
Szóval itt ülök éjfél után fél órával a számítógép előtt, azzal a szándékkal, hogy haladjak a munkámmal, hogy időt spóroljak a holnapi napból, hogy ne legyek gondban kedden, mikor a lakásvásárlás ügyintézése miatt egész nap nem leszek benn, és eszembe jut Momo, Ende bácsi bölcs gyermeke, meg a Szürke Urak, és tudom, hogy ez a csapda, ugyanaz a csapda. Kijövök a konyhába, leülök a gép elé, és elkezdem írni ezt a történetet.
Kicsit szomorúan indul, de minden történet szomorúan indul, és szomorúan is végződik, ha az ember nem kapja meg az ajándékot, ami a balgák osztályrésze, vagy azt a másikat, amitől képes pár pillanatra más szemmel tekintetni magára. Talán a XX- század vitéz magánya, hogy az ember többet foglalkozik magával, hogy felfedje maga előtt saját rejtett titkait, és misztikus kíváncsisága többet sejt, mint amit találni lehet szerencséje. Én is ezt a malmot taposom, hozzá gyakran. Mint most. A közeli világ és a nyitott értelem közel hozza a távoli vágyakat, és délibábként ott lebegteti a szomjazó orra előtt. E vágyak és lehetőségek közötti szakadék az, amely oly sok mocsok és fény forrása. És mostanában ezek összemosódni látszanak, sokakban.
Bizony átélem a szabadság hiányát, bár talán a lustaság és tehetetlenség nagyobb tehertétel. A lusta ember sohasem szabad, viszont a tao egyengeti útját, ha bölcs. De én nem vagyok sem elég lusta, sem elég bölcs, és a tao olyan messze van tőlem, mint a csillagok. Ott van a másik út, a szenvedélyes elhivatottaké, kik apostoli küldetést teljesítenek, és a vakság bátorságát megóvja a hit és a gondoskodó Isten. De én nem vagyok sem elég szenvedélyes, sem elég elhivatott. Aztán ott vannak az önzők, kik nem keresik az összhangot, és a tettet, mi virágba borít réteket, az ő merészségüket megjutalmazza a demokrácia, és felemeli, mert maga gyenge, és erőt lát benne. De én nem vagyok sem elég önző, sem elég gyenge.
Szóval járatlan utakat járok sokadmagammal, egyedül. És vívódik bennem a két őselem, mely harcra ítéletet, gondolom, a harang mond. És ebben a tusában fohászkodik az értelem, ha kicsi vagyok is, teljesség lényegem, ne veszejts el, te, kinek hatalmad van, templomod a test, melyben szenvedek. Tudom, mindig előbb adsz, mint kérsz, talán e kegy, mely elkényeztetett? De erőt magamból végtelen nem meríthetek, vagy ha mégis, még nem tanultam meg. Számot vetnék magammal, a sok kis kudarc csak az enyém, és mire jó? Hogy betömje a szakadékot, ami az őrület. Itt tartok. Látom, nem is olyan messze, és hiszem, nem délibáb, azt a kvantumállapotot, ahol a helyére kerül a sok kis pikó-áram, és a szövetben összeáll a kép. Ezen a napon te jussál eszembe, ki HáromEgy, hogy hálát adni legyen első dolgom, köszönet.
Emberi mércével sem olyan rég, felfedeztem valamit, ami segítségnek tűnt, ez a tudatosság, minden pillanatban, a felelős döntés képessége. É ma éjjel megajándékoztál egy másikkal, ez a jelenlét. Korábban azt hittem, a legfontosabb kérdés, a Ki vagy? Most már sejtem, ez nem mond sokat, ha oly gyarló vagyok, amilyen, és ha nincs mellette a másik, hogy Hol vagy? És ebben bőven gyűjtöttem mulasztást, még szándékosan is. Kérlek Uram, adj erőt, hogy a tudást, melyet megosztasz velem, képes legyek elültetni életemben, és elszórni magvait, ha kiterebélyesedett! Lecsukódik már a szemem, tisztogatom templomom, én Istenem, maradj velem.