Michael Ende-nek ajánlva

a percemberek földlakók, akik tudják, minden múló perc drága
figyelmüket meg kell osszák rengeteg dolog között
szemüket ágaskodó kobrajövőre függesztve robotolnak
és pihenésre időt soha nem szakíthatnak
az arcukon hangsúlyoznak a fontos kifejezések
és minden szavuk nyomatékkal ejtik, jelezve a lényeget
barátaikat gondosan válogatják, megbecsülésüket pénzzel, bókkal kimutatják
és mégis, külsőre pont mint mi, köztünk elvegyülnek
barátunkká válnak, átírják a rendet...

 

Anyám azt mondta, minden ember különböző. Ettől színes a világ.
Apám szerint az emberekben rengeteg a közös. Egyet ismersz – magadat – mindet ismered.
A feleségem szerint fontos, hogy az ember megválogassa a kapcsolatait. Rövid az emberélet céltalan eltöltésre. Aki nem választ, azt választják, más rendelése szerint.
Én azt gondolom, van rend és mintázat, folyton változó, és aki megtalálja benne a helyét, az boldog lesz. És van egy kis könnyítés is ebben a feladatban, ha a mintázat tőlünk származik.

Bizonyára észrevette már az olvasó, hogy itt, a XXI. század elején a legnagyobb hiánycikk a jó szakember. Egyre kevésbé antropomorf világunk ontja magából a kapkodó, rémült percembereket, és rohanva temeti őket, hogy a sok millió emberélet tanulsága inkább elvész, mint 6000 éve, mikor még le sem tudták írni, csak szóban átadni. Pedig van tanulság, ugye? Hmm, az én felnőtt életem is így kezdődött.
Nem látunk perspektívát. Persze hogyan is láthatnánk, hisz a követendő minták látszólag napról napra újrafogalmazódnak, hogy szaporán vesszük a levegőt, és rebbenő pillantásunk az új istent keresi, hogy kérje kegyeit. Na igen, én is észrevettem, jó szakemberből nincsen sok, a fuldokló nem gondolkodik előre, talán sehogy. Megálltam hát gondolkodni, láttam a rohanó embereket elsuhanni mellettem; felszálltam egy buszra…

Foglalkozásomra nézve mecénás vagyok, ha úgy tetszik, gyűjtő. Embereket válogatok, a kiválogatottaknak megadok mindent, amire szükségük van; hogy fejlődjenek. Talán érdekli Önt, mégis mire van szükségük? Kihívásokra, meg amire az anyagcseréjük benyújtja az igényt, és persze társakra, hisz az emberisten olyan, ha egyedül van, nem nő ki a keze.
Először válogatok, tehetségeket kell keresnem, olyanokat, akikről mások nem tudnak, olyanokat, akik mások, kitaszítottak, de leleményük még lobog, lelkük nem eladó, mégis megvásárolható.
Ők az én gyermekeim, a gazdagságom.
„Péter Gorszky”

Ez volt az ajtajára írva, bár mindenki csak Vészmadárként ismerte, és kár lenne tagadni, kiérdemelt név volt. Bizonyára szláv ősökről árulkodott vezetékneve, de külseje alapján távoli volt a rokonság, ő maga meg ízig-vérig magyarnak vallotta magát.
Ezen a reggelen a nevezett ajtó mögött kivételesen meg lehetett találni a lakás tulajdonosát, az ágyban, méghozzá egyedül. Szeme fáradtságról és kialvatlanságról árulkodott, és kávéval meg cigivel próbálta elűzni szájából tegnapi megcsúfoltatása keserű ízét. Nagy igyekezetében még a tévét is bekapcsolta, noha az utóbbi időben elvi okokból kizárólag virágtartónak használta azt.
A tévében nem lehet csalódni, ha az ember szemetet és hazugságot vár, állapította meg ismét magában, ahogy a Sperma legfrissebb kalandjait mesélő képes beszámolót figyelte a kávékortyok között. Kétségkívül ez volt a legkeresettebb hír, nem csak a csatornák versenyében, de a bulvár- és napi sajtó rovatai között is. Riporterhadak küzdöttek, hogy figyelemmel kísérhessék vágyott életének egy-egy epizódját.
„Napjaink sztárja!” – mérgelődött magában. Külön mérget okozott, hogy tőle merőben szokatlanul nem tudta megfogalmazni fenntartásainak okát. „Bűzlik az egész!” – állapította meg ismét félhangosan, ahogy összegyűjtötte fejében, amit a Spermáról tudott. Egy ficsúr, aki hatalmas vagyont örökölt. Hozzátartozója egy sincs. Onnantól, hogy örökségét megkapta, mást sem tesz, csak utazik, előkelő körök partijain vesz részt, és koldusoknak szervez lakomát. Könnyű szívvel és szellemesen szórja gondolatait és ötleteit, még inkább, mint a pénzét, és azok, akik felhasználják azokat, heteken belül mesés haszonra, társadalmi elismerésre tesznek szert. Hogy a pénze mégsem fogyott, nem volt csoda. Szinte vallássá vált, hogy aki a Spermának ad pénzt, kétszeresen kapja vissza. De az igazi sztár a Sperma marad. Egyedül. Az oldalán átszellemült, ostoba boldogságba merülő szebbnél-szebb nőkkel, mindig mással, mégis egyedül. Ez hát a vágyott élet? Érezte, hogy van itt valami fontos. De mi!?
Megszólalt a telefon, ez kizökkentette. Utálta a telefont.
- Tessék?
- Vészmadár, te vagy?
- Ki más, Alfonz? Mi az?
- Lesz egy fogadás ma az operában. Jó móka! Ráérsz?
- Nem. De. Ott leszek.
- Valami bajod van, vagy csak a vészterhes idők?
- Valahogy úgy. Kösz, - letette a kagylót.
Még egy fogadás. Lehet, hogy mégse kéne elmennie a tegnapi után. Most is elvörösödött, ahogy arra az estére gondolt. Természetesen különcsége miatt hívták, akkor is, hogy felpezsdítse egy kicsit a hangulatot. Az este során valahogy, nem véletlenül, odasodródott egy fiatal lány mellé. Jóképű volt, ismert, nem túl öreg, és intelligens, mint mondták, magabiztossága ritkán hagyott prédát ártatlanul. Ez a lány tetszett neki. Volt valami bája. Ügyes, kihívó erotika. Szóval őt fűzte, nem is eredménytelenül.
Ha valakit meg akarsz ismerni, nézd meg mit csinál egy állófogadáson – ez volt az egyik hitvallása. Cseppet sem volt meglepő, hogy az elmélete szellemében értelmezve a nagybecsű társaság elszomorító bizonyítványt állított ki magáról.
Merengése közben egy kezébe akadt könyvet lapozgatott. Most, hogy belenézett, látta, a doktori disszertációja az. Kikészítette, hogy elvigye egyik kollégájának, aki elkérte tanulmányozni. „Micsoda szemét!” Eredetileg fizikusnak készült, de azt az iskolát abbahagyta, helyette szociológiát tanult. Az volt az álma, hogy sikerül leírni a társadalmi működést és változásokat fizikai természetű egyenletekkel. Erről szólt a szakdolgozata, igazán rosszul sikerült munka volt. Aztán ebből írta a doktori disszertációját, ezt egyenesen szemétnek tekintette. Biztos volt benne, ha tudna valami még igénytelenebbet írni a témában, meglenne a nagydoktori fokozata. De nem sikerült.
Végre a végére lapozott. „Ősi recept.” – ez volt az utolsó mondat. Azóta már kézjegyévé lett, inkább, mint az aláírása. Minden dolgozatát így fejezte be. És ezt hallotta vissza tegnap…

Emelt hangon osztotta meg lehangoló véleményét az egybegyűltekről, kicsit személyeskedve, főleg, hogy kísérőjének imponáljon. Épp egy olajmágnáshoz beszélt, sokadik volt már a sorban:
- Na és maga, kedves Vergőczi úr, talán üres a kamra, hogy hiénaként veti magát a bazsalikomos velőrózsákra? Szóval mégis várható, hogy összeesik a felfújt gazdaság? A velőrózsa valóban különleges – kis meghajlással bókolt a séf felé, a vendégeknek az a része, akinek a neve még nem hangzott el, elszórt tapssal és kacajjal jutalmazta Vergőczi megalázását.
- Hát te, Vészmadár, új ara? Ősi recept, ugye?
Kinevették. Elvörösödött, de nem volt válasz a nyelvén. Talán, ha nincsen annyira oda a hölgy bájaiért. A választott nem kívánt részt vállalni a megaláztatásban és észrevétlenül odébbállt. Régen érezte magát olyan szarul, mint akkor. Elfele menet lépcsőházi bölcsességekkel gyötörte magát. Olyan könnyű lett volna. Bármilyen riposzt megtette volna, még csak frappánsnak sem kellett volna lennie. Mondjuk, mondhatta volna: „Könny, vagy csak a sóvárgás csillog a szemében, öreg barátom?” vagy „Kicsi a Vergőczi klán, így, magában, nemde?” De akkor nem mondott semmit, és ez fájt.
„Kutyaharapást szőrével”- mosolyodott el magában, majd a ma esti közönséggel megfizetteti…

folyt köv 

Hétágról süt a nap a fejünk fölött
Megfolyt az óra a Kálvin téren
Állását leolvastam éppen idejében
Szembejön egy dáma, alig van ruhája
Kilátszik a hasa, látom, tetoválja
Dali furcsán ránéz, ugye megmondta?
Böki bajszával, alig pislogva. 

Szépnek látni felesleget: csicsát, sokat, merészséget.
Rondának a szegénységet: hiányt, csupaszt, segítséget.
Szépnek látni csekélységet: tisztát, kicsit, szerénységet
Rondának a kevélységet: ékszert, nagyot, tehetséget.

Öröm s bánat kútja egy: osztozkodnál, egyre megy.

 

„Mindig a szívünkben marad az Isten, meg a földön, meg az égen, és a mesékben nem szokott szerepelni Isten. Ez így van. De nem ez a mottó, mert Jézuska szeret minket.”
Kond, 2008. április 18. Nagykovácsi

Szoba, kerek asztal, székek, holográf,
Gyerekek bejönnek, beszélgetnek

- Szia – mondja az elsőnek érkező kisfiú annak, aki épp belép az ajtón.
- Szia.
- Egyél mézet.
- Miért?
- Mert nagyon finom, és az egészséghez való.
- De én nem szeretem a mézet.
- Akkor igyál Hohesc-t!
- Miért?
Közben megérkezik két kislány.
- Sziasztok!
- Kapcsoljatok lámpát, - mondja az elsőnek érkező fiú.
- Most már jó?
- A másikat kapcsold inkább, kérlek.
Bekapcsolódik a holo-vetítő, és megjelenik a tanár bácsi.
- Sziasztok, gyerekek! – szól a hologramm.
- Megint szia.
- Nyissátok ki a könyveteket a 4. fejezetnél, de előtte frissítsétek, mert átírtam kicsit.
- Nahát! Ez micsoda? – közben rábök a képre a fejezet elején.
- Van valakinek ötlete?
- Függöny?

folyt köv.


 

Az egész nem is tudom hogy kezdődött. De ez talán ráér később. Azért írom, hogy helyreálljon a belső békém. Éppen ma is történt, hogy sétáltunk a belvárosban, és láttunk egy asszonyt, amint magyarázott valamit egy kirakati babának. Az esti hírekben meg volt egy rövidke híradás arról, hogy egy szegedi kutatócsoport felfedezett valamit, ami genetikai módszerekkel kimutatja skizofréniára való hajlamot - ide kívánkozik, hogy valóban létezik genetikai kapcsolat, de a skizofrénia mellett még sok olyan tulajdonságot is determinál, melyek az emberség nagyszerű teljesítményeihez vezetnek, és kialakulása nem szükségszerű, bár valószínű... - és csak úgy mellesleg bemondták, hogy a magyar lakosság 1%-át érinti ez az elmebetegség.
Szóval itt ülök éjfél után fél órával a számítógép előtt, azzal a szándékkal, hogy haladjak a munkámmal, hogy időt spóroljak a holnapi napból, hogy ne legyek gondban kedden, mikor a lakásvásárlás ügyintézése miatt egész nap nem leszek benn, és eszembe jut Momo, Ende bácsi bölcs gyermeke, meg a Szürke Urak, és tudom, hogy ez a csapda, ugyanaz a csapda. Kijövök a konyhába, leülök a gép elé, és elkezdem írni ezt a történetet.
Kicsit szomorúan indul, de minden történet szomorúan indul, és szomorúan is végződik, ha az ember nem kapja meg az ajándékot, ami a balgák osztályrésze, vagy azt a másikat, amitől képes pár pillanatra más szemmel tekintetni magára. Talán a XX- század vitéz magánya, hogy az ember többet foglalkozik magával, hogy felfedje maga előtt saját rejtett titkait, és misztikus kíváncsisága többet sejt, mint amit találni lehet szerencséje. Én is ezt a malmot taposom, hozzá gyakran. Mint most. A közeli világ és a nyitott értelem közel hozza a távoli vágyakat, és délibábként ott lebegteti a szomjazó orra előtt. E vágyak és lehetőségek közötti szakadék az, amely oly sok mocsok és fény forrása. És mostanában ezek összemosódni látszanak, sokakban.
Bizony átélem a szabadság hiányát, bár talán a lustaság és tehetetlenség nagyobb tehertétel. A lusta ember sohasem szabad, viszont a tao egyengeti útját, ha bölcs. De én nem vagyok sem elég lusta, sem elég bölcs, és a tao olyan messze van tőlem, mint a csillagok. Ott van a másik út, a szenvedélyes elhivatottaké, kik apostoli küldetést teljesítenek, és a vakság bátorságát megóvja a hit és a gondoskodó Isten. De én nem vagyok sem elég szenvedélyes, sem elég elhivatott. Aztán ott vannak az önzők, kik nem keresik az összhangot, és a tettet, mi virágba borít réteket, az ő merészségüket megjutalmazza a demokrácia, és felemeli, mert maga gyenge, és erőt lát benne. De én nem vagyok sem elég önző, sem elég gyenge.
Szóval járatlan utakat járok sokadmagammal, egyedül. És vívódik bennem a két őselem, mely harcra ítéletet, gondolom, a harang mond. És ebben a tusában fohászkodik az értelem, ha kicsi vagyok is, teljesség lényegem, ne veszejts el, te, kinek hatalmad van, templomod a test, melyben szenvedek. Tudom, mindig előbb adsz, mint kérsz, talán e kegy, mely elkényeztetett? De erőt magamból végtelen nem meríthetek, vagy ha mégis, még nem tanultam meg. Számot vetnék magammal, a sok kis kudarc csak az enyém, és mire jó? Hogy betömje a szakadékot, ami az őrület. Itt tartok. Látom, nem is olyan messze, és hiszem, nem délibáb, azt a kvantumállapotot, ahol a helyére kerül a sok kis pikó-áram, és a szövetben összeáll a kép. Ezen a napon te jussál eszembe, ki HáromEgy, hogy hálát adni legyen első dolgom, köszönet.
Emberi mércével sem olyan rég, felfedeztem valamit, ami segítségnek tűnt, ez a tudatosság, minden pillanatban, a felelős döntés képessége. É ma éjjel megajándékoztál egy másikkal, ez a jelenlét. Korábban azt hittem, a legfontosabb kérdés, a Ki vagy? Most már sejtem, ez nem mond sokat, ha oly gyarló vagyok, amilyen, és ha nincs mellette a másik, hogy Hol vagy? És ebben bőven gyűjtöttem mulasztást, még szándékosan is. Kérlek Uram, adj erőt, hogy a tudást, melyet megosztasz velem, képes legyek elültetni életemben, és elszórni magvait, ha kiterebélyesedett! Lecsukódik már a szemem, tisztogatom templomom, én Istenem, maradj velem.

 

Volt egyszer egy pásztorlegény. Terelgette a juhait. Szembejött egy ember a lankán, beszédbe elegyedtek, meghívta magához vacsorára. Pásztorunk mondja, ott lesz az esti harangszóra. De fontos dolga akadt, elvégre pásztor volt, szóval nem ment el. Másnap megint találkozott, ugyanazzal az emberrel. Kérdezte az tőle, hol maradozott? Hát, fontos dolga volt, mondja emberünk, így nem volt rá érkezése. Eztán az előző napi történések megismétlődtek. Eztán megint megismétlődtek. Eztán megint megismétlődtek. No, eztán már nem ismétlődtek meg. Később történt, hogy farkasok vertek tanyát a határban, és bizony rájártak a birkákra, pásztorunk meg nem volt elég ellenük, bár bátorság volt benne, regiment. Be is ment a faluba, megkeresni az embert, akivel olyan jól elbeszélgetett, kérné, jönne este ki puskával, segíteni. Emberünk mondja, ottan is lesz, az esti harangszóra. No de nem jött. Másnap a pásztor megint bemegy a faluba, és kérdi, hogy mi jöhetett közbe? Ember mondja, hogy fontos dolga volt, de megbeszélik, hogy majd másnap. Eztán az előző napi történések megismétlődtek. Eztán megint megismétlődtek. Eztán megint megismétlődtek. No, eztán már nem ismétlődtek meg, mert nem volt több juh. Eztán az pásztor, juha nem lévén, bemegy a faluba, munkát keresni. Mondják is neki a kocsmában, hogy munka nem igen akad, hacsak nem akar banditának állni. De a pásztor nem akart. Bement hát az emberhez, akivel olyan nagyon jól elbeszélgetett korábban, és mondja neki, hányadán állunk. Ember erre mondja, éppen akadna itt munka, de nem volna ám olyan fontos, mint amihez a kegyelmes úrnak eddig szerencséje volt. Az lenne a dolog, hogy szétválogassa, melyik volna az ocsú, melyik a búza. Nem való olyan embernek, akinek sok fontos dolga akadt már.