Anyám azt mondta, minden ember különböző. Ettől színes a világ.
Apám szerint az emberekben rengeteg a közös. Egyet ismersz – magadat – mindet ismered.
A feleségem szerint fontos, hogy az ember megválogassa a kapcsolatait. Rövid az emberélet céltalan eltöltésre. Aki nem választ, azt választják, más rendelése szerint.
Én azt gondolom, van rend és mintázat, folyton változó, és aki megtalálja benne a helyét, az boldog lesz. És van egy kis könnyítés is ebben a feladatban, ha a mintázat tőlünk származik.

Bizonyára észrevette már az olvasó, hogy itt, a XXI. század elején a legnagyobb hiánycikk a jó szakember. Egyre kevésbé antropomorf világunk ontja magából a kapkodó, rémült percembereket, és rohanva temeti őket, hogy a sok millió emberélet tanulsága inkább elvész, mint 6000 éve, mikor még le sem tudták írni, csak szóban átadni. Pedig van tanulság, ugye? Hmm, az én felnőtt életem is így kezdődött.
Nem látunk perspektívát. Persze hogyan is láthatnánk, hisz a követendő minták látszólag napról napra újrafogalmazódnak, hogy szaporán vesszük a levegőt, és rebbenő pillantásunk az új istent keresi, hogy kérje kegyeit. Na igen, én is észrevettem, jó szakemberből nincsen sok, a fuldokló nem gondolkodik előre, talán sehogy. Megálltam hát gondolkodni, láttam a rohanó embereket elsuhanni mellettem; felszálltam egy buszra…

Foglalkozásomra nézve mecénás vagyok, ha úgy tetszik, gyűjtő. Embereket válogatok, a kiválogatottaknak megadok mindent, amire szükségük van; hogy fejlődjenek. Talán érdekli Önt, mégis mire van szükségük? Kihívásokra, meg amire az anyagcseréjük benyújtja az igényt, és persze társakra, hisz az emberisten olyan, ha egyedül van, nem nő ki a keze.
Először válogatok, tehetségeket kell keresnem, olyanokat, akikről mások nem tudnak, olyanokat, akik mások, kitaszítottak, de leleményük még lobog, lelkük nem eladó, mégis megvásárolható.
Ők az én gyermekeim, a gazdagságom.
„Péter Gorszky”

Ez volt az ajtajára írva, bár mindenki csak Vészmadárként ismerte, és kár lenne tagadni, kiérdemelt név volt. Bizonyára szláv ősökről árulkodott vezetékneve, de külseje alapján távoli volt a rokonság, ő maga meg ízig-vérig magyarnak vallotta magát.
Ezen a reggelen a nevezett ajtó mögött kivételesen meg lehetett találni a lakás tulajdonosát, az ágyban, méghozzá egyedül. Szeme fáradtságról és kialvatlanságról árulkodott, és kávéval meg cigivel próbálta elűzni szájából tegnapi megcsúfoltatása keserű ízét. Nagy igyekezetében még a tévét is bekapcsolta, noha az utóbbi időben elvi okokból kizárólag virágtartónak használta azt.
A tévében nem lehet csalódni, ha az ember szemetet és hazugságot vár, állapította meg ismét magában, ahogy a Sperma legfrissebb kalandjait mesélő képes beszámolót figyelte a kávékortyok között. Kétségkívül ez volt a legkeresettebb hír, nem csak a csatornák versenyében, de a bulvár- és napi sajtó rovatai között is. Riporterhadak küzdöttek, hogy figyelemmel kísérhessék vágyott életének egy-egy epizódját.
„Napjaink sztárja!” – mérgelődött magában. Külön mérget okozott, hogy tőle merőben szokatlanul nem tudta megfogalmazni fenntartásainak okát. „Bűzlik az egész!” – állapította meg ismét félhangosan, ahogy összegyűjtötte fejében, amit a Spermáról tudott. Egy ficsúr, aki hatalmas vagyont örökölt. Hozzátartozója egy sincs. Onnantól, hogy örökségét megkapta, mást sem tesz, csak utazik, előkelő körök partijain vesz részt, és koldusoknak szervez lakomát. Könnyű szívvel és szellemesen szórja gondolatait és ötleteit, még inkább, mint a pénzét, és azok, akik felhasználják azokat, heteken belül mesés haszonra, társadalmi elismerésre tesznek szert. Hogy a pénze mégsem fogyott, nem volt csoda. Szinte vallássá vált, hogy aki a Spermának ad pénzt, kétszeresen kapja vissza. De az igazi sztár a Sperma marad. Egyedül. Az oldalán átszellemült, ostoba boldogságba merülő szebbnél-szebb nőkkel, mindig mással, mégis egyedül. Ez hát a vágyott élet? Érezte, hogy van itt valami fontos. De mi!?
Megszólalt a telefon, ez kizökkentette. Utálta a telefont.
- Tessék?
- Vészmadár, te vagy?
- Ki más, Alfonz? Mi az?
- Lesz egy fogadás ma az operában. Jó móka! Ráérsz?
- Nem. De. Ott leszek.
- Valami bajod van, vagy csak a vészterhes idők?
- Valahogy úgy. Kösz, - letette a kagylót.
Még egy fogadás. Lehet, hogy mégse kéne elmennie a tegnapi után. Most is elvörösödött, ahogy arra az estére gondolt. Természetesen különcsége miatt hívták, akkor is, hogy felpezsdítse egy kicsit a hangulatot. Az este során valahogy, nem véletlenül, odasodródott egy fiatal lány mellé. Jóképű volt, ismert, nem túl öreg, és intelligens, mint mondták, magabiztossága ritkán hagyott prédát ártatlanul. Ez a lány tetszett neki. Volt valami bája. Ügyes, kihívó erotika. Szóval őt fűzte, nem is eredménytelenül.
Ha valakit meg akarsz ismerni, nézd meg mit csinál egy állófogadáson – ez volt az egyik hitvallása. Cseppet sem volt meglepő, hogy az elmélete szellemében értelmezve a nagybecsű társaság elszomorító bizonyítványt állított ki magáról.
Merengése közben egy kezébe akadt könyvet lapozgatott. Most, hogy belenézett, látta, a doktori disszertációja az. Kikészítette, hogy elvigye egyik kollégájának, aki elkérte tanulmányozni. „Micsoda szemét!” Eredetileg fizikusnak készült, de azt az iskolát abbahagyta, helyette szociológiát tanult. Az volt az álma, hogy sikerül leírni a társadalmi működést és változásokat fizikai természetű egyenletekkel. Erről szólt a szakdolgozata, igazán rosszul sikerült munka volt. Aztán ebből írta a doktori disszertációját, ezt egyenesen szemétnek tekintette. Biztos volt benne, ha tudna valami még igénytelenebbet írni a témában, meglenne a nagydoktori fokozata. De nem sikerült.
Végre a végére lapozott. „Ősi recept.” – ez volt az utolsó mondat. Azóta már kézjegyévé lett, inkább, mint az aláírása. Minden dolgozatát így fejezte be. És ezt hallotta vissza tegnap…

Emelt hangon osztotta meg lehangoló véleményét az egybegyűltekről, kicsit személyeskedve, főleg, hogy kísérőjének imponáljon. Épp egy olajmágnáshoz beszélt, sokadik volt már a sorban:
- Na és maga, kedves Vergőczi úr, talán üres a kamra, hogy hiénaként veti magát a bazsalikomos velőrózsákra? Szóval mégis várható, hogy összeesik a felfújt gazdaság? A velőrózsa valóban különleges – kis meghajlással bókolt a séf felé, a vendégeknek az a része, akinek a neve még nem hangzott el, elszórt tapssal és kacajjal jutalmazta Vergőczi megalázását.
- Hát te, Vészmadár, új ara? Ősi recept, ugye?
Kinevették. Elvörösödött, de nem volt válasz a nyelvén. Talán, ha nincsen annyira oda a hölgy bájaiért. A választott nem kívánt részt vállalni a megaláztatásban és észrevétlenül odébbállt. Régen érezte magát olyan szarul, mint akkor. Elfele menet lépcsőházi bölcsességekkel gyötörte magát. Olyan könnyű lett volna. Bármilyen riposzt megtette volna, még csak frappánsnak sem kellett volna lennie. Mondjuk, mondhatta volna: „Könny, vagy csak a sóvárgás csillog a szemében, öreg barátom?” vagy „Kicsi a Vergőczi klán, így, magában, nemde?” De akkor nem mondott semmit, és ez fájt.
„Kutyaharapást szőrével”- mosolyodott el magában, majd a ma esti közönséggel megfizetteti…

folyt köv